Vesd le mindet! Nyerd vissza, követeld vissza ártatlanságodat, gyermekkorodat! Jézusnak igaza van, amikor azt mondja: „Hacsak nem születsz újra, nem fogsz belépni a királyságomba.” Én ugyanezt mondom neked: hacsak nem születsz újra…

Dobj el minden szemetet, amit rád pakoltak! Légy friss, kezdd a legelejéről, és meglepetten látod majd, mennyi intelligencia szabadul fel azonnal!

Az intelligencia a képesség arra, hogy láss, hogy érts, hogy a saját életedet éld a saját természeted szerint. Ez az intelligencia.

És mi a hülyeség? Másokat követni, másokat utánozni, másoknak engedelmeskedni. Az ő szemükön keresztül nézni, megpróbálni magadba szívni az ő tudásukat, mintha a te tudásod lenne – ez a hülyeség.

Ezért van, hogy a panditok szinte mindig hülye emberek. Papagájok, ismételnek. Gramofonlemezek. Nagy szakértelemmel tudnak ismételni, de ha egy új helyzet születik, valami, ami nincs megírva a könyveikben, elvesztek. Nincs semmi intelligenciájuk. Az intelligencia a képesség arra, hogy pillanatról pillanatra reagálj az életre, ahogy megtörténik, ne pedig egy programnak megfelelően.

Félnek: tudják, hogy nincs elég intelligenciájuk szembenézni az élettel annak igazi valójában.

Készen kell állniuk, előre próbálnak. Előkészítik a választ, mielőtt felmerülne a kérdés – és éppen ezért bizonyulnak hülyének, mert a kérdés sose ugyanaz. A kérdés mindig új. Minden egyes nap elhozza a saját problémáit, a saját kihívásait, és minden egyes pillanat elhozza a saját kérdéseit. És ha előre gyártott válaszok sorakoznak a fejedben, még a kérdésre sem tudsz majd odafigyelni. Olyannyira tele leszel válaszokkal, hogy képtelen leszel figyelni. Nem leszel elérhető. És bármit teszel, az előre gyártott válaszaidnak megfelelően teszed majd – ami irreleváns, aminek nincs köze a tényleges valósághoz.

Az intelligencia azt jelenti, hogy előkészületlenül kapcsolódsz a valósághoz. És előkészületlenül szembenézni az élettel mérhetetlenül szépséges. Akkor az életben újdonság van, fiatalság, akkor az életben áramlás és frissesség van. Akkor az élet számtalan meglepetést hoz. És amikor az életben annyi a meglepetés, sosem támad benned unalom.

A hülye ember mindig unatkozik. Unatkozik a válaszok miatt, amelyeket másoktól gyűjtött be, azokat ismételgeti. Unatkozik, mert a szeme annyira tele van tudással, hogy nem látja, ami történik. Túl sokat tud anélkül, hogy bármit is tudna. Nem bölcs, csak tudálékos. Ha meglát egy rózsát, nem ezt a rózsát látja. Az összes rózsa, amiről olvasott, az összes rózsa, amiről a költők beszéltek, az összes rózsa, amit a festők lefestettek és a filozófusok megvitattak, s az összes rózsa, amiről hallott, ott lebeg a szeme előtt – emlékek és információk hosszú sora. Ez a rózsa ott előtte elvész abban a sorban, abban a tömegben. Nem látja. Egyszerűen ismétel: azt mondja: „Ez a rózsa gyönyörű.” Ezek a szavak sem a sajátjai, nem hitelesek, nem őszinték, nem igazak. Valaki más hangja… ő csak lejátssza a szalagot.

Olcsó dolog, olcsó, mert nem kell hozzá tanulnod. A tanulás fáradságos.

A tanuláshoz bátorság kell. A tanulás azt jelenti, hogy alázatosnak kell lenned és azt jelenti, hogy készen kell állnod a régi eldobására, szüntelenül készen kell állnod az új elfogadására. A tanulás egy nem egoista állapotot jelent.

És sosem tudhatod, hová vezet el a tanulás. A tanulót nem tudod előre kiszámítani; az ő élete kiszámíthatatlan marad. Ő maga sem tudja megjósolni, mi történik holnap, hol lesz holnap. A nem tudás állapotában mozog. Csak ha a nem tudásban élsz, a nem tudás tartós állapotában, akkor tanulsz.

Ezért tanulnak olyan csodálatosan a gyermekek. Ahogy felnőnek, abbahagyják a tanulást, mert felhalmozódik bennük a tudás, amit sokkal olcsóbb egyszerűen ismételgetni. Minek fáradjanak? Ez olcsó, egyszerű, követni a sémát, körben haladni. Akkor azonban állandósul az unalom. A hülyeség és az unalom együtt jár.

Az intelligens ember olyan friss, mint a harmatcsepp a reggeli napban, olyan friss, mint a csillagok az éjszakában. Érezheted az újdonságát, olyan új, mint a szellő.

Az intelligencia a képesség arra, hogy újra és újra újjászüless. Meghalni a múltnak: az az intelligencia, és a jelenben élni: az az intelligencia.

A fej intelligenciája tulajdonképpen egyáltalán nem intelligencia, az tudálékosság. A szív intelligenciája az egyetlen létező intelligenciafajta: ez az intelligencia. A fej mindössze felhalmoz. Mindig régi, soha nem új, soha nem eredeti. Jó bizonyos célokra: kartotékozásra tökéletes. És az életben szükség van erre: sok dologra kell emlékezni. Az elme, a fej egy biokomputer. Gyűjtögetheted benne a tudást, és bármikor, ha szükséged van rá, előveheted. Jó a matematikához, jó a számításokhoz, jó a mindennapi életben, a piacon. De ha azt gondolod, hogy ez az egész életed, akkor hülye maradsz. Sosem fogod megismerni az érzés szépségét, sosem fogod megismerni a szív áldásait.

És sosem fogod megismerni a kecsességet, amely csak a szíven keresztül ereszkedik le, az isteniséget, amely csak a szíven keresztül hatolhat be. Sosem fogod megismerni az imádságot, sosem fogod megismerni a költészetet, sosem fogod megismerni a szeretetet.

A szív intelligenciája teremt költészetet az életedben, ad táncot a lépéseidnek, teszi az életedet örömmé, ünneppé, nevetéssé. Humorérzéket ad. Képessé tesz a szeretetre, a megosztásra. Az az igazi élet. A fejből élt élet csak mechanikus élet. Robottá válsz – talán nagyon hatékonnyá: a robotok hatékonyak, a gépek hatékonyabbak, mint az ember. Sokat kereshetsz a fejen keresztül, de nem fogsz sokat élni. Talán jobb életszínvonalad lesz, de semmi életed.

Az élet csak a szíven keresztül tud növekedni.

Csupán a szív táptalajában növekszik a szeretet, növekszik az élet, növekszik az isteniség. Minden, ami csodálatos, minden, ami igazán értékes, minden, ami értelemmel, jelentéssel bír, a szívből érkezik. A szív a legbenső középpontod, a fej csupán a felszín. A fejben élni annyit jelent, mint a peremen élni anélkül, hogy bármikor is tudatára ébrednél a középpont szépségeinek és kincseinek. A felszínen élni hülyeség.

A fejben élni hülyeség; a szívben élni, és szükség esetén használni a fejet: intelligencia. De a középpont, az úr lényed legbenső magjában rejtőzik. A szív az úr, a fej csupán egy cseléd – ez az intelligencia. Amikor a fej válik az úrrá, és teljesen megfeledkezik a szívről, az a hülyeség.

A választás rajtad áll. Ne feledd, a fej rabszolgaként csodálatos, nagyon hasznos, de úrként veszélyes, és megmérgezi az egész életedet. Nézz körül! Az emberek élete teljes egészében mérgezett, a fej mérgezte meg. Képtelenek érezni, nem érzékenyek már, semmi sem kelt bennük izgatott borzongást. Felkel a nap, de bennük semmi sem kel fel; üres tekintettel merednek a napfelkeltére. Az ég megtelik csillagokkal – milyen csoda, milyen rejtély! -, mégsem mozdul meg semmi a szívükben, nem születik dal. A madarak dalolnak, az ember elfelejtett dalolni. Felhők gyűlnek az égen, és táncolnak a pávák, de az ember nem tudja, hogyan kell táncolni. Nyomorékká vált. A fák virágoznak. Az ember gondolkodik, soha nem érez, és érzések nélkül lehetetlen a virágzás.

Figyelj, figyelj jobban, vizsgáld meg, nézd meg alaposabban az életedet! Senki sem fog segíteni. Olyan régóta függsz másoktól, ezért váltál hülyévé. Most jól vigyázz, ez a saját felelősséged. Tartozol magadnak azzal, hogy mélyen, áthatóan megvizsgálod, mit teszel az életeddel. Van-e valamennyi költészet a szívedben? Ha nincs, akkor ne vesztegesd az időt. Segíts a szívednek költészetet szőni. Van-e valamennyi romantika az életedben? Ha nincs, akkor halott vagy, akkor máris a sírban fekszel.

Engedd, hogy legyen az életedben valamennyi romantika, valami kalandszerű. Indulj felfedezőútra!

Szépségek, gyönyörök milliói várnak rád. Körbe-körbe haladsz, sosem lépsz be az élet templomába. A szív az ajtó.

Ne feledd, ennek a váltásnak be kell következnie: a gondolkodástól el kell jutnod az érzéshez. Az érzés közelebb van, közelebb van benned valamihez, aminek intuíció a neve. A gondolkodás az intuíciótól legtávolabb eső pont. Mások tanítanak téged – az a tuíció. Amit nem tanítottak neked, mégis kivirágzik benned, az az intuíció. Senki sem tanította, sem az iskola, sem az egyetem, sem a főiskola. Senki sem beszélt róla, mégis kirobban benned – az az intuíció. Nem kell sehová sem menned, csupán befelé, önmagádba.

Az érzés közelebb van az intuícióhoz. Én nem várom a lehetetlent, nem mondom: „egyszerűen légy intuitív”, arra nem vagy képes. Mindössze ha egy dolgot meg tudsz tenni – a gondolkodástól az érzés felé lépni -, az most elég lesz. Akkor az érzéstől az intuícióhoz jutni már könnyű. De a gondolkodástól az intuícióhoz lépni nehéz. Azok nem találkoznak egymással, ellentétes pólusok. Az érzés épp középúton van. Az érzéstől a gondolkodás és az intuíció ugyanolyan távolságra esik. Ha ezen az úton haladsz, eljutsz a gondolkodáshoz; ha azon az úton, az intuícióhoz jutsz el.

Az érzésben mindkettő találkozik és összeolvad. Az érzésben marad valami a gondolkodásból és az intuícióból is.