A meditáció csak egy eszköz, aminek a segítségével tudatára ébredhetsz saját önvalódnak – ezt nem te hoztad létre, nem is kell létrehoznod, mert már most is az vagy. Annak születtél, tehát az vagy! Csak fel kell fedezned! Ez néha lehetetlennek tűnik, mert a társadalom nem engedi, hogy felfedezd…

 

Egyetlen társadalom sem hagyja, hogy felfedezd önmagad, mert az igazi én-ed rendkívül veszélyes. Veszélyes az intézményesült egyházra, az államra, a tömegekre, a hagyományokra nézve, hiszen ha valaki egyszer ismeri a valóságos én-jét, igazi egyéniséggé válik. Akkor pedig már nem lehet a tömegpszichózissal hatni rá, nem lehet többé babonákkal szédíteni, nem lehet kihasználni, és nem lehet birkaként vezetni.

 

Többé nem lehet parancsolni neki. Onnantól kezdve ő a saját fényének megfelelően fog élni; az mutatja neki az utat. Az élete ünnep lesz, ő pedig maga lesz az oszthatatlanság.

A meditáció segít, hogy kifejlődjön az intuíciós készséged. Teljesen tisztán fogod látni, hogy mi az, ami beteljesít, ami segít abban, hogy kivirágozz. És bármi is legyen az, minden egyéniségnek más lesz – éppen ezt jelenti az “egyéniség” szó: mindenki egy külön én; ettől egyéniség. A saját egyediségedet felkutatni pedig valóban nagyszerű élmény és óriási kaland.

 

Sokan vigasztalják magukat azzal, hogy a szegénység nemesíti a lelket. De nem lehetsz igazán szegény – csakis egy gazdag, egy valóban gazdag emberből lehet szegény ember. A vagyon viszont még nem elég ahhoz, hogy az ember gazdag legyen. Attól, hogy van vagyonod, még lehetsz szegény. Amíg vannak ambícióid, szegény vagy – mindegy, hogy mit birtokolsz. Egy idő után, ha már elég sok mindent elértél, az ambíció eltűnik, és ha már elegendő gazdagságot összegyűjtöttél, a vágy is eltűnik. A vágy eltűnése, a boldogság előfeltétele. Akkor, és csak is akkor lehetsz valóban gazdag. Akkor akár már el is dobhatod magadtól a vagyonodat; már képes vagy arra, hogy valóban szegény légy; már lehetsz akár olyan koldus, mint Buddha volt. Akkor a szegénységed valóban gazdagság, akkor a szegénységed önmagában is kész királyság.

 

Így van ez mindennel

Lao-ce, Jézus vagy Buddha – mind azt tanítják, hogy a tudás haszontalan.

Az, hogy az ember egyre több tudást gyűjt magába, nem sokat segít. Nem csak hogy nem segít, egyenesen akadályozhat is a fejlődésben! Tudásra nincs szükség; ez viszont nem azt jelenti, hogy tudatlannak kell lenni! Ugyanis az ilyen tudatlanság szintén nem lehet igazi.

 

Ha már elegendő tudást halmoztál fel, és aztán azt a tudást eldobod magadtól, akkor éred el az igazi tudatlanságot, akkor leszel igazán tudatlan. Ahogyan Szókratész mondta: “Csak egy dolgot tudok: hogy nem tudok semmit.” Az ilyen tudásnak, vagy tudatlanságnak – nevezd, ahogy akarod – már egészen más a minősége. Ha egyszerűen csak azért vagy tudatlan, mert még nem tanultál meg semmit, akkor a tudatlanságodból soha nem lesz bölcsesség; a tudatlanságod akkor nem más, mint pusztán a tudás hiánya. Akkor mindig benned lesz a vágyakozás, hogy okosabb legyél, hogy minél több információhoz hozzájuthass.

 

Ha viszont már eleget tudsz, megismerted a szentírásokat, a történelmet, a hagyományokat, és tudsz már mindent, amit tudni lehet, akkor egyszer csak rádöbbensz arra, hogy mindez mennyire hiábavaló és fölösleges. Rájössz, hogy ez nem is igazi tudás, hiszen nem a saját lényed tapasztalataiból származik. Csak kölcsönvetted másoktól. Mások lehet, hogy megtapasztalták, számukra ez valóban tudás volt, de te csak összegyűjtötted. Ez nem más, mint mechanikus gyűjtögetés. Nem belőled nőtt ki, tehát nem fejlődhetsz tőle. Másoktól összeszedett szemét, kölcsönkapott, élettelen semmiség az egész.

 

Ne feledd, a tudás csak akkor élő, ha közvetlenül te magad tapasztalod meg! Ha csak másoktól gyűjtögetsz, az szimpla emlékezet, nem tudás. Az emlékezet pedig halott. De nagyon sok mindent össze kell gyűjtened, szentírásokat, egész könyvtárakat kell elolvasnod, mire egyszer csak rádöbbensz majd, hogy pusztán mások terheit cipeled a hátadon, és semmi nem a tiéd abból, amit összegyűjtögettél. Akkor – és csak akkor – eldobhatod az egészet; eldobhatod minden tudásodat. Ahogy ezt megteszed, egy újfajta tudatlanság alakul ki benned. Ez a tudatlanság pedig már nem a tudatlanok tudatlansága; ez a bölcs ember lényege: ez a bölcsesség.

 

Csak egy bölcs mondhatja, hogy “nem tudom”

De amikor a bölcs azt mondja: “nem tudom”, nem is ácsingózik a tudásra, egyszerűen csak konstatálja a tényt.

Amikor tiszta szívedből képes vagy azt mondani, hogy “nem tudom”, akkor felnyílik a szemed, és a tudás kapui kitárulnak előtted. Amikor testestül-lelkestül azt tudod mondani, hogy “nem tudom”, akkor abban a pillanatban értél meg a valódi tudásra. Ez a tudatlanság gyönyörű, de csak a tudáson keresztül érhető el! Ez az a fajta szegénység, amelyhez a gazdagságon át vezet az út.

 

És ugyanez történik az egóval is – csak akkor veszítheted el, ha már megerősítetted. Amikor Buddha lelépett a trónról, koldussá lett. Vajon mi késztette őt erre a lépésre? Király volt, megkoronázták, az egója a csúcsra ért – miért jött ez a hatalmas változás, miért lépett ki a palotából az utcára, és miért lett koldussá? Buddha viszont nem akármilyen koldus! A földön még soha nem járt azelőtt ilyen gyönyörű, ilyen gazdag, ilyen fenséges koldus – nem volt még ilyen uralkodó.

 

Valójában mi is történt, amikor Buddha lelépett a trónról?

Az egójáról lépett le. A trón csak szimbólum, az ego, a hatalom, a presztízs és a státusz szimbóluma.

 

Lelépett erről a trónról, és megjelent az ego-nélküliség állapota. Az ő ego-nélkülisége nem szerénytelenség, és nem is alázatosság. Számtalan szerény emberrel találkozhatsz, de az ő alázatosságuk mögött elnyomott egók mozgatják a szálakat.

 

Állítólag Diogenész egyszer meglátogatta Szókratészt. Diogenész tudvalevőleg koldusként élt, mindig rongyos ruhákban járt. Még ha ajándékba kapott volna új ruhát, akkor sem lett volna hajlandó felhúzni – először összekoszolta volna, megtépdeste volna, és csak azután húzta volna fel.

 

Szóval meglátogatta Szókratészt, és az egonélküliségről beszélt neki. De Szókratész fürkésző szeme átlátott rajta, tisztán látta, hogy látogatójának igen is van egója. Sőt, nem is akármekkora. Szókratész így szólt tehát:

 

A koszos ruháid mögött, a ruháid szakadásai mögött más sem látok, csak az egódat. Az alázatról beszélsz, de ez a beszéd az egód középpontjából ered.

 

Pontosan erről van szó.

 

Így működik az az álszentség

Ott az egód; az egódat ügyesen elrejted a másik véglet mögé: a felszínen most alázatos vagy.

 

De ez a felületes alázat senkit nem téveszt meg. Legfeljebb téged, de senki mást. A koszos ruhád szakadásai mögött az egód kukucskál ki a világra. Az mindig ott van. Ez merő önbecsapás, semmi más. Nem is csapsz be vele senki mást, csak magadat.

 

Ez történik tehát, ha megpróbálsz megszabadulni az éretlen egótól. Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is a tanításom, ilyen az élet. Az élet természeténél fogva ellentmondásos. Azt tanítom tehát, hogy légy egoista azért, hogy megszabadulhass az egódtól. Azt tanítom, hogy légy tökéletesen egoista. Ne rejtegesd, mert akkor álszent leszel! És ne küzdj semmi olyan ellen, ami még éretlen! Hadd érjen meg – inkább segíts neki!

 

Juttasd fel a csúcsra! Ne félj – nincs mitől félni! Pontosan így éred el, hogy az ego haldokolni kezdjen. Amikor végre feljut a csúcsra, akkor már nem lesz szükség Buddhára, vagy rám, hogy elmondja neked: az ego maga a pokol. Tudni fogod magadtól is. Mert amikor az ego a csúcsra jut, akkor megtapasztalod a pokoli lét legmélyebb bugyrait is. Kész rémálom lesz! Nem lesz szükséged senkire, hogy azt mondja: szabadulj meg tőle! Akkor már sokkal nehezebb volna tovább elviselni, mint egyszerűen eldobni.

 

A tudásért szenvedni kell. Semmit nem tudsz elvetni magadból pusztán logikai érvekkel. Csak akkor tudod kidobni magadból, ha már annyira fáj, hogy képtelen vagy tovább cipelni. A te egód viszont még nem ilyen fájdalmas útitárs – hiszen még magadban hordozod. Ez így természetes. Nem győzhetlek meg róla, hogy el kell dobnod. Még ha úgy is éreznéd, hogy meggyőztelek, akkor is tovább rejtegetnéd. Ami még nem érett meg rá, attól nem lehet megszabadulni. Az éretlen gyümölcs teljes erejével kapaszkodik a fába, és a fa is ragaszkodik az éretlen gyümölcshöz. Ha erővel elszakítod őket egymástól, abból csak egy hatalmas, sajgó seb lesz. A seb pedig megmarad; örökre ott marad, és mindig érezni fogod a fájdalmát. Ne feledd, mindennek megvan a maga ideje: a növekedésnek, a gyümölcsérésnek, a földre hullásnak és az elmúlásnak is. Az egóval sincs ez másképp. Az egónak is meg kell érnie.

 

Ne félj attól, hogy egoista leszel!

Úgyis az vagy. Ha nem lennél az, már rég leléptél volna a küzdőtérről.

 

Így működik az élet: egoistává kell válnod, küzdened kell a saját módszereiddel. Milliónyi vágy vesz körül, meg kell küzdened velük, harcolnod kell, és életben kell maradnod. Az ego a túlélés eszköze. Ha egy gyermek ego nélkül születne, meghalna. Ego nélkül nem tud életben maradni; ez egyszerűen lehetetlen, mert ha éhséget érez, nem érzi, hogy ő maga az, aki éhes. Csak annyit érez, hogy van az éhség, de neki ehhez semmi köze. Normális esetben, amikor jön az éhség, a gyermek azt érzi, hogy ő maga éhes, ezért elkezd sírni, és mindent megtesz azért, hogy táplálékhoz jusson. A gyermek egója pedig vele együtt növekszik.

 

Az ego tehát része a természetes fejlődésnek. Ez viszont nem azt jelenti, hogy örökre meg kell tartani. Természetes növekedésről van szó, de egy nap eljön az a pont, ahol magad mögött kell hagyni. Ez is természetes. De a második lépést csak az első után lehet megtenni. Azután, hogy az első fázis már elérte a csúcsot. Én tehát mindkettőt elfogadom: az egoizmust és az ego-nélküliséget is. Először légy egoista, tökéletesen egoista, abszolút egoista! Mintha csak az egész létezés érted lenne, és te lennél a közepe; mintha minden csillag körülötted forogna, a nap is csak a kedvedért kelne fel, minden csak érted létezne, hogy neked segítsen, hogy ott lehess, ahol most vagy! Légy te a középpont, és ne félj, mert ha félsz, akkor soha nem fogsz megérni.

 

 

Fogadd el az egód!

Ez a fejlődésed, a növekedésed része. Élvezd, és juttasd el a csúcsra!

 

Amikor pedig eléred a csúcsot, hirtelen rádöbbensz majd, hogy mégsem te vagy a középpont. Csak téveszme volt az egész, gyerekes dolog volt ezt hinni. De hát gyerek voltál, nincs ezzel semmi baj! Most viszont már felnőttél, és pontosan látod, hogy nem körülötted forog a világ. Sőt, amint megérted, hogy nem te vagy a középpont, rájössz, hogy nincs is középpont a létezésben, vagy ha van, akkor minden pont középpont. Vagy nincs középpont, és a létezés teljességként létezik; teljességként középpont, viszonyítási pont nélkül, vagy minden egyes atom maga is középpont.

 

Jákob Boehme azt mondta, hogy a világ tele van középpontokkal; tulajdonképpen minden atom egy középpont, és a dolgoknak nem is létezik szélük, kerületük – mindenütt csak középpontok vannak, és sehol nincs kerület, ami a középpontot körbevenné. Ez a két lehetőség van. Mindkettő ugyanazt jelenti. Csak a szavak szintjén tűnik ellentmondásnak. De először légy te magad a középpont!

 

Vegyük például az álmokat! Mondjuk álmodsz valamit. Amikor az álom eljut a csúcspontra, véget ér. Ez mindig így van – ha egy álom eljut a tetőfokra, egyszerűen vége szakad. És mikor van az álom csúcspontja? Akkor, amikor úgy érzed, hogy valóság, hogy már nem álmodsz. Aztán folytatod, csak mész tovább és tovább, és az álom már tényleg majdnem valósággá válik. Persze soha nem válhat azzá, csak majdnem. Végül már annyira közel áll a valósághoz, hogy nem mehetsz tovább, mert még egy lépés, és tényleg valóság lenne – de hát ugye nem lehet az, hiszen csak álom! Ha ilyen közel jut a valósághoz, akkor az alvás véget ér, az álom szertefoszlik, te pedig felébredsz. Ugyanez történik minden téveszmével is.